Amikor az embernek gyereke születik minden habos-babos, rózsaszín, meseszép dolgot elképzel, hogy majd hogy fogja nevelni, hogy cseperedik fel, mindent nagyon lazán fog venni és kellő humorral és lezserséggel tudja venni a gyereknevelés akadályait. Nekem már szinte az első hónapban világos volt, hogy ez a kép csak egy álom, mert az ember fáradt, frusztrált, rengeteg dolga van és soha semmire nincs elég idő, a gyerek pedig rengeteg figyelmet és törődést igényel. Igyekszünk azért a férjemmel mindketten megfelelni annak a bizonyos rózsaszín, saját magunk által támasztott igénynek, és következetesen, következmények mentén nevelni a kislányunkat, aki nagyon sokszor szépen simul ehhez, néhány alkalommal viszont hihetetlen módon feszegeti a határokat – nyilván, mint minden más gyerek.
Nem olyan régen – mivel már tizennégy éves lett – kapott egy telefont, mert most már azért sok helyre el kell hogy tudjon menni egyedül, és nem lehet őt a felnőtté válástól eltiltani, de azért nyilván szeretnénk biztonságban is tudni. Persze ő mondta meg, hogy milyen telefont szeretne, és hát hogy-hogy nem az egyik legújabb modell volt, tehát nem mondhatom, hogy olcsó lett volna. Nagyon örült neki, de azt láttuk, hogy nem igazán figyel oda rá, nem vigyáz a készülékre eléggé. Nagyon tartottunk attól, hogy le fogja ejteni vagy elhagyja valahol. El is mondtuk neki, hogy ha összetöri, akkor az összes spórolt pénze és zsebpénze rámegy a javításra, és neki kell elvinnie a telefon szervíz csapatához, ha pedig elhagyja, nem kap másikat.
Persze két nap múlva már úgy jött haza pityeregve, hogy a telefonja kijelzője a kijelzővédő fólia ellenére is teljesen pókhálós volt. Mondanom sem kell, hogy összenéztünk a férjemmel, és tudtuk, hogy akármennyire is sajnáljuk, ez életének első komolyabb leckéje, úgyhogy tényleg belefizette minden pénzét a javításba és az ő feladata volt a telefon szervíz meglátogatása is. Hiába, muszáj őket hagyni elesni néha, hogy tanulni tudjanak a károkból és az azzal járó érzésekből.